Klió 2001/2.

10. évfolyam

Oroszország a XVI–XVII. század fordulóján

A „zavaros időszakról” (szmuta, szmutnoje vremja), amit a magyar olvasóközönség Szvák Gyula munkái nyomán ismerhetett meg, Chester Dunning műve az első angol nyelvű monográfia. A szerző, aki a Texas A and M University tanára, 12 évi kutatómunkájának eredményét tette közzé e könyvben. Dunning bevallása szerint a mű megírásához P. Avrich és R. Szkrinnyikov felvetése adott számára inspirációt, akik – a 70-es, illetve a 80-as években – megfogalmazták, hogy a szakmának szüksége van egy olyan monográfiára, amely komplex módon tárgyalja a „zavaros időszakot”, bemutatva annak „eredetét, természetét, hatását és jelentőségét”.

Bátran állíthatjuk, hogy az elkészült könyv nem pusztán kritikai összefoglalása azoknak az ismereteknek, amelyekkel a „zavaros időszakról” jelenleg a történettudomány bír, hanem új, önálló koncepció rajzolódik ki benne az olvasó előtt arról a korántsem egyszerű témáról, amit – ritka kivételként – már a kortársak is azokkal az elnevezésekkel (szmuta, szmutnoje vremja) illettek, mint később a történészek. Ennek fényében a szmuta több vitás kérdése teljesen új megvilágítás nyer, és maguk az események is más kontextusban tűnnek fel. Tekintsük át e koncepció leglényegesebb elemeit.

A szmuta eredetének vizsgálatában Dunning a hosszú távú és a rövid távú megközelítés termékeny kombinációját alkalmazza. Ez természetesen önmagában még nem jelent módszertani újítást; az azonban már igen, hogy a hosszú távú megközelítésben három olyan komparatív módszert alkalmaz Oroszországra, melynek révén a szmuta összeurópai összefüggésben értelmezhető. Ugyanis Dunning szerint „Oroszország első polgárháborúja sok tekintetben hasonló volt a kora újkor más polgárháborúihoz”.

Az egyik komparatív szempont a J. Brewer által rnegalkotott „fiskális-katonai állam” modellje (The Sinews of Power: War Money and the English State 1688–1783, New York, 1988.), amely igen hamar elfogadottá vált történész berkekben. A modell fő vonásait, erősen leegyszerűsítve, a következőképpen foglalhatjuk össze: a kora újkorban, a „hadügyi forradalom” következtében a háborúk (és a háborús fenyegetettség) a katonai kiadások erőteljes növekedéséhez vezettek, ami viszont az adóztatás fokozódásával, a hivatalnoki apparátus felduzzadásával, a központi hatalomnak a gazdaságba való erőteljesebb beavatkozásával, bizonyos fokú centralizációval járt. Dunning szerint már a XVI. század eleji orosz államról elmondható, hogy „némiképp primitív, de igen hatékony verziója volt a fiskális katonai államnak, amely háborúra és túlélésre volt programozva”, és melynek specifikumát a társadalom egészére kiterjedő szolgálati elv képezte. Dunningra az orosz fiskális katonai állam vonatkozásban erősen hatottak R. Hellie nézetei, és úgy tűnik, a szerző osztja az utóbbi történész véleményét, mely szerint a XVI–XVII. századi Oroszország „intézményesen nem korlátozott, autokratikus szolgálati állam” volt. (Magát a kifejezést ebben a konkrét formában nem használja, csak a „szolgálati állam” (service state) és az autokrácia terminusokat.) Dunning szerint – az inflációt nem számítva – Oroszországban sokak számára a hatszorosára nőttek az adók a XVI. század folyamán és ezeknek „majdnem mindegyike a katonai vonatkozású kiadások számlájára írható”. A fokozott adóztatás pedig, érthetően, akkoriban sem volt rokonszenves a társadalom számára, s ebben Oroszország sem volt kivétel.

Az adóprés szorítását tovább növelte a klíma kedvezőtlen változása, az 1550–1740 közti, ún. „kis jégkorszak” hatása, amely Európa-szerte rosszabb terméseket, élelemhiányt, éhínségeket eredményezett az XVI–XVII. század fordulóján. Ez az összehasonlító módszer második eleme. A klíma rosszabbra fordulása különösen érzékenyen érintette Oroszországot a rendkívül alacsony (karoling-kori) termésátlagai miatt. Dunning természetesen nem determinista álláspontot képvisel, mely szerint az éhínségek elengedhetetlenül társadalmi zavarok kialakulásához vezettek Oroszországban és Európa egyéb területein. Igen körültekintően úgy fogalmaz, hogy ennek ugyanakkor „nagy volt a valószínűsége”.

A Dunning által használt harmadik hosszú távú komparatív módszer J. A. Goldstone ún. „demográfiai/strukturális” modellje, melynek Oroszországra való alkalmazását a szerző már néhány évvel ezelőtt (1997) kifejtette a Comparative Studies in Society and History hasábjain. Goldstone Revolution and Rebellion in the Early Modern World (Berkeley, 1991.) című könyvében azt vizsgálta, hogy a népességnövekedés és az áremelkedés – az előbb elmondottaktól függetlenül – miként hatott destabilizációs tényezőként a kora újkori monarchiákban. Goldstone szerint a népességnövekedés és az árak emelkedése hosszú távon destabilizáló tendenciákat produkált a társadalom egészére nézve: az arisztokrácia és a köznemesség növekvő létszáma nemcsak családi, hanem kormányzati szinten is problémák forrása lett a fiatalabb fiúk pozícióba helyezése és földhöz juttatása miatt, ami a hatalmi eliten belüli versengés fokozódásához vezetett. Ez a fokozott versengés megosztotta az elitet és a „létező rendszer kritizálásához vezetett”, főként az elit perifériára szorult csoportjai részéről. A kora újkori politikai rendszerek számára ez azért volt veszélyes, mert a hatalom stabilitása az uralkodó és a klientúraláncolatokkal bíró elitcsoportok közti együttműködésen, kompromisszumon nyugodott. Ugyanakkor az áremelkedés fokozta a városi lakosság és a parasztság terheit, ami elszegényedéshez, a perifériákra való vándorláshoz (következésképp az adózó népesség csökkenéséhez), a banditizmus növekedéséhez vezetett, és potenciálisan jó lehetőséget adott az elégedetlen csoportok mobilizálására.

Ezek a megállapítások (különösen az utóbbiak), felületesen szemlélve, persze „osztályharcos” képzeteket kelthetnek bennünk, és reflexszerűen azt eredményezhetik, hogy Goldstone modelljében a marxista történetszemlélet „továbbfejlesztett” változatát lássuk. Természetesen nem erről van szó, hanem arról, amint Dunning írja, hogy Goldstone az Annales iskola útján haladva, tovább gondolta a hosszú távú megközelítésben rejlő lehetőségeket és nem riadt vissza attól, hogy a „long durée demográfiai sémái és a »felszíni« események, mint például a lázadások és polgárháborúk, közt összefüggéseket tárjon fel”. Dunning persze kritikával kezeli a goldstone-i modellt, és a rendelkezésére álló szakirodalom alapján kiválóan mutat rá azokra az adatokra, amelyek a XVI. század vonatkozásában azt támasztják alá, hogy e modell alkalmazható Oroszországra. Goldstone modelljét az említett másik két szemponttal kombinálva Dunning logikus magyarázattal szolgál arra, hogy miért került az orosz állam fiskális krízisbe a XVI–XVII. század fordulójára: „számos hosszú távú destabilizációs erő egybeesésének következtében”.

Dunning interpertációjából természetesen nem hiányzik a rövid távú megközelítés sem – maguknak a konkrét eseményeknek (ahogy ő írja, „a történelmi véletlennek”) a részletes leírása, kritikai elemzése öleli fel a könyv nagyobb részét és teszi hitelessé mondanivalóját. A szerző joggal állapítja meg, hogy az imént említett destabilizációs tényezők kevésnek bizonyultak volna önmagukban véve, ha ezek kulminációjával nem esik egybe a cári dinasztia kihalása – maguk a kortársak is 1598-tól számították a szmuta kezdetét. Ezért nyerhetett különleges jelentőséget az a tény, hogy 1591-ben Uglicsban nem szokványos körülmények közt elhunyt IV. Iván kiskorú gyermeke, Dmitrij, akinek nevében majdan a két legsikeresebb álcár fellépett. A dinasztia kihalása legitimációs válságot eredményezett. Ellentétben a témára vonatkozó sok korábbi munkával, a szerző az azt megillető részletességgel tárgyalja a hatalmi ideológia szerepét a konfliktusban. Dunning a szakirodalom alapján rámutat, hogy az Isten által kiválasztott cárban, mint szakrális személyben való hit, akinek legfőbb kötelessége abban rejlett, hogy megvédelmezze és a megváltásra vezesse az ortodox orosz népet, már igen erős gyökerekkel rendelkezett a XVI. század végére. Ebben a vallási alapon nyugvó „népi monarchizmusban” rejlett annak magyarázata, hogy miért lettek az álcárok sikeresek. A XVII. század elejének természeti katasztrófáit sokan annak tulajdonították, hogy nem cári vérből származó személy tölti be a trónt. Az öröklést szabályozó törvény, illetve rendi-politikai intézmények és ellenállási jog hiányában a lázadás egyetlen legitim formája viszont ez volt: „lázadás az »igaz cár« nevében egy illegitim »hamis cár« ellen”. A dinasztia kihalásával támadt legitimációs válság változást hozott a fennálló hatalomhoz való viszonyulásban mind a hatalmi elit, mind a társadalom egésze részéről. E változást, a szerző szerint, megkönnyítette az, hogy a moszkvai állam politikai kultúrája meglehetősen homogén volt: azaz több volt a hasonló vonás mint a különbség „az elit vallási-politikai tudata és a népi vallási-politikai tudat és politikai kultúra közt”.

A zavaros időszak hatásáról, jelentőségéről szólva a szerző sokoldalú megközelítéséből csak néhány elemet ragadunk ki. Dunning felveti a kérdést: mi magyarázza azt, hogy az ingatag legitimációval bíró és nem különösebben tehetséges Mihail Romanovnak rövid idő alatt sikerült helyreállítani a cári hatalmat, és hogy a XVII. században az orosz állam igen gyorsan haladt a „fiskális-katonai állam” kiépítése felé, miközben területileg Oroszország már Mihail alatt a világ legnagyobb országává vált? A szerző paradox módon magában a szmutában, illetve az eseményeknek a kortársakra gyakorolt hatásában leli meg a magyarázat kulcsát: a káosz által okozott sokk megerősítette a rend iránti igényt és a régi elvekhez való visszatérést. A szmuta, amely majdnem szétzilálta az államot, Dunning szerint egy olyan széles alapon nyugvó konszenzust eredményezett, melyet a konzervatív jelzővel lehet illetni – ez a konszenzus pedig nemcsak helyreállította, hanem a krízis előtti időszakhoz képest még meg is erősítette a cárok hatalmát. A konzervativizmus nemcsak ideológiai téren jelentkezett, hanem a hagyományos intézmények tekintetében is: Mihail Romanov helyreállította a szmuta előtti bojár elitet, és minden eszközzel arra törekedett, hogy magát Isten által választott cárnak, családját pedig Rurikidák természetes leszármazottjának tüntesse fel.

A szmuta jelentőségét az orosz történelemben hosszú távon Dunning egyrészt az álcár jelenség kialakulásában látja: valóban, a XVIII. században immár „krónikussá” váló jelenség forrása, prototípusa Dmitrij cárevics volt. Ugyancsak fontos öröksége volt a szmutának Dunning szerint a „Szent Oroszország” eszme: a kifejezés, amely a valószínűleg a zavaros időszak alatt keletkezett és ezután vált népszerűvé, azt fejezte ki, hogy „nemcsak az orosz cárnak, hanem orosz népnek is fontos szerepe van” Oroszország szent küldetésének teljesítésében, az ortodoxia megőrzésében. A „Szent Oroszország” eszme az orosz népnek a cártól való különállását fejezte ki, amely különállás ideális esetben nem jelentett szembenállást, de nem is zárta ki ennek lehetőségét. Ezzel a problémával részben összefügg az, amit Dunning szintén a szmuta hatásának tud be, nevezetesen, hogy a „zavaros időszak” hozzájárult a „disszenter tradíció kialakulásához, amely olyan dolgokat produkált, mint az 1648-as zavargások és az orosz egyházszakadás”.

A 480 oldalas szöveg megállapításait a szerző több mint száz oldalas jegyzetapparátussal alapozza meg, amit egy szintén impozáns bibliográfia követ, melyben két magyar szerző (Makkai László angol nyelvű és Horváth Csaba magyar nyelvű) tanulmánya is helyet kapott. A tévedés kockázata nélkül állíthatjuk, hogy Dunning könyve a téma klasszikusainak sorát fogja gyarapítani.

 

Chester S. L. Dunning: Russia's First Civi1 War: The Time of Troubles and the Founding of the Romanov Dynasty (Oroszország első polgárháborúja: A zavaros időszak és a Romanov-dinasztia megalapítása). The Pennsylvania State University Press 200 1. 657 p.

 

Sashalmi Endre

 

HonlaP

Tartalomjegyzék 2001/2.